Elolvasva az alábbi részletet, melyet Burucs Kornélia "Városi háztartás a századfordulón" című művéből idézek, úgy gondolom, szaladjunk oda a mi drága mosógépünkhöz és nyomjuk egy cuppanóst az oldalára.

Nagymosás, ruhatisztítás

Ma, a mosó- és vasalóautomaták korában nehéz elképzelni, mennyi fáradsággal és vesződséggel járt a századelő háziasszonya számára a (maga vagy cselédjével együtt végzett) nagymosás. Jóllehet, már  a 19. század utolsó évtizedeitől, a technikai tömegcikkeket gyártó, háztartási eszközöket is modernizáló korszak beköszöntével különböző alakú és működésű mosógépeket is használtak, de ezek még a 20. század első évtizedében sem voltak elterjedve. Csak az igazán modern mosókonyhák felszereléseként említik a háztartáskönyvek a kézzel forgatható mosógépet. Előnyére írják, hogy jobban, gyorsabban, olcsóbban – a ruhát, gombokat, szalagokat kímélve – lehet vele mosni, mintha mosatnának. Az egyik könyv a John-féle telített gőzű mosógépet ajánlotta, mert ezt a mosáson kívül fehérnemű, felsőruhák stb. forró gőzzel történő fertőtlenítésére is lehet használni. „A mosógép azonban még ritka, az anyagok többsége kézzel mosott, legfeljebb a kézi meghajtású facsarót segítségül híva.”

 

De hogyan is zajlott a 4–6 hetenként elvégzett nagymosás?

A gondos háziasszony már a mosás előtti napon mindent előkészített: vizet, fát, szenet, szódát, szappant, kékítőt, bóraxot, a fa nagy- és kisteknőt, mosópadot, üstöt, mosódézsát, lúgozót, vízmerőt, kosarakat, mángorlót, keféket.

A ládákban, kosarakban összehajtva gyűjtött szennyest az ún. fojtázás alkalmával a szín és az anyag finomsága szerint, ill. a gyapot- és a vászonneműeket elkülönítve szétválogatta, majd lúgos, langyos esővízben a ruhákat beszappanozva beáztatta. (A férfiingeket, gallérokat, kézelőket azonban előbb hideg vízben áztatta, hogy a keményítőt kioldja belőle.) A rendszerint estétől reggelig tartó áztatás után kora reggel hozzálátott a tényleges mosáshoz. Az áztatóléből jól kicsavart ruhát ismét beszappanozta, meleg, langyos vízben dörzsölte, sulykolta vagy lábbal taposta tovább. A nehezen oldódó szennyeződést mosókefével vagy csutakkal (szalma- vagy marhaszőr köteg) dörzsölte, majd újabb langyos vízben még egyszer átmosott minden darabot. A fehér ruhaneműt (előbb az alsóneműt, majd az ágyneműt, végül a fehérneműt) a fertőtlenítés és fehérítés érdekében még ki is főzte. Hideg vízben tette fel főni szódával és szappanreszelékkel, s 25–30 percig forralta, majd a forró léből kiszedett ruhát lúgmentes meleg vízben, utána 3–4-szer langyos és hideg vízben öblítette. A többi ruhaneműt is 3–4 vízben átöblítették (sok helyen folyóvízben v. patakban), többször kicsavarva, ill. sulykolva, hogy a benne lévő lúg eltávozzon.

A kiöblített ruhát indigóból és ultramarinból álló kékítővel kezelték, mely a fehér anyagot patyolatfehérré varázsolta. A vászon- és pamutanyagokat egyéb módon is, a napon, többször meglocsolva szívatták hófehérre. A fehérnemű csillogó fehér színét, fényét, keménységét a mángorolás, ill. vasalás előtt adták meg. A felforralt keményítőhöz hozzáadott glicerintől, stearintól, paraffintól a fehérnemű fényes lett, s a vasalás is könnyebb, mivel a keményített ruha nem ragadt oda a forró vasalóhoz. A rizs-, burgonya-, kukorica- vagy gabonakeményítővel kezelt blúzok, ingek, csipkék, alsószoknyák jobb tartást nyertek. A félig nedves, szál mentén összehajtott ruhát mángorolták – kézzel, vagy mángorlógéppel, ill. ruhahengerekkel –‚ a finomabb fehérneműt pedig vasalták. (Magyarországon a szenes és a szeszes vasaló volt ismert.)

A ritkán használt, s ezért állásában megsárgult fehérneműt, abroszt, ágyruhát petróleumos vízben főzték ki, vagy savanyú tejben áztatták; a vásznat fél napig, a batiszt anyagot 2–3 óráig, a sifont egész nap, majd langyos vízben szappannal átmosták. A fehérítéshez klórmeszet is használtak, bár ennek alkalmazását az anyag romlása miatt a háztartáskönyvek nem javasolták. A kényes színű és szövetű anyagokat vegyi úton tisztították: benzinnel a zsírfoltot, sósavval a tinta- és vörösbor foltot, terpentinolajjal a festékfoltot, kéngőzzel a penészfoltot.

A gondos háziasszony azonban nem csak maga mosott, ill. felügyelt a mosásra, hanem a szükséges tisztítószerekről is maga gondoskodott. A háztartáskönyvek ruhaneműt károsító marónátron és lúgkő helyett a főzés, sütés után maradó állati zsiradékokból, e célra vásárolt marhafaggyúból víz, szóda, só hozzáadásával otthon főzött szappant ajánlották. Ez a szappan kíméli a ruhát, síkossága, habja megőrzi az anyag rugalmasságát s a legtöbb szennyeződést is eltávolítja. A szappan mellett recepteket adtak a keményítő és a kékítő házi előállítására is.

 

 

 

Megjegyzés: a képek nem tartoznak az eredeti íráshoz.